Fekete dallam

A hold az eget sötétre festette, a legszebb csillagait királynőkként tündököltetve a vörös homályban, tudtára adva az embereknek, hogy nála nem létezik nagyobb hatalom e világon. Az engedelmes, kicsinyke, ám annál fényesebben csillogó csillagok pedig készséggel rendelték alá magukat uruknak, s parancsolójuknak. Mert a hold uralta az egész univerzumot, szeme minden tájat belátott, és haragja mindenkire lesújtott; a népe titkait sajátjaiként kezelte, gondosan őrizte magában, kivárva a megfelelő pillanatot, amikor egy apró sugallat segítségével rávehette az adott polgárt, hogy tárja mások elé a bensőjét fojtogató hazugságokat.

    Reszelős dallam szelte át az éjjel csendjét, éjfél múltával az utca egyik házának nappalijában még mindig égett a zavaró lámpa fénye, mely égető napként hatott a férfi fáradt testére, lángoló parazsat csiholva annak megviselt lelkéből. Sok bajjal áldotta meg őt a sors, mégsem érdekelte már semmi, hanyag módón élt napról-napra, éjről-éjre, neki teljesen mindegy volt, a lét számára keserűséggel teli csalódással rendelkezett. A remény szikrája még csíra korában kialudt heves szívében, ezzel leterelve Donghae-t a jó út felé vezető szakaszról. Mondhatni minden antropikus tulajdonságát elveszítette, a halál édes megváltással bírt volna neki, s naponta rimánkodott valamilyen aprócska kis balesetért, jelenségért, mely kioltaná életét.
    Donghae hosszúkás ujjai erőteljesen szántották végig a fekete zongorát, mégis oly’ lágysággal nyomta le a klaviatúra egyes darabjait, hogy annak élettelen lelke is beleremegett a kínzóan édes kényeztetésbe. A férfi lehunyt szemekkel, ösztönösen játszotta az adott tételt, már álmából felkeltve is tudta volna, melyik hangot hol kell megütnie. Félig elmerengve gondolt vissza a régi szép időkre, kedvesével töltött pillanatokra, a házi mini koncertekre, amelyeknek alkalmával kedvenc példányait adta elő, a nagyra tartott előadóitól, a bűnös csókokra, szerelme perzselő közelségére. Ajkain egy halovány mosoly játszadozott, ezzel kissé eszelős kinézetet varázsolva gazdája arcára, ám rajta kívül senki nem tartózkodott még a helyiségben, ezért ha tisztában is volt ezzel a tulajdonságával, nem méltatta nagy figyelemre. Könnyei nem folytak, hiába rándult össze szíve minden egyes dominánsabb akkordnál, már képtelen volt sírni. Úgy érezte magát, mint egy kiszáradt, kopár sivatag, mely tüzes természetével fojtogatva köszöntötte betévedt látogatóit – ez esetben emberibb érzéseit.
    Már lassan egy éve szenvedett ebben a krónikus betegségben, amit legtöbbször csak úgy emlegetnek: egyedüllét. A magány bizony nagy úrnak számított az emberek többségének életében, főleg, ha nem volt előle menekvés, csak a biztos halál. A düh és az akarat keverékével ötvözte burokkal férkőzött be Donghae szívébe, megragadva a számára legfontosabb dolgokat, mélyen hatva rá alantas ármányaival, melyek az idő előrehaladtával teljesen más emberré tették a férfit. Nem jó értelemben.
    Ő mindössze csak szeretni, bízni és hinni akart. Maga mellett tudni életének legfontosabb alanyát, a saját nemét erősítő illetőt, aki egy szempillantás alatt a hatáskörébe vonta. Nyílt titok volt, hogy Donghae nemi identitása eltért a legtöbb emberétől, ugyanis a férfiakhoz vonzódott, velük könnyebben megtalálta a közös hangot, s egész lénye erről árulkodott. Ám az élet kegyetlen játéka miatt elvesztette azt az egy embert is, akinek személyében tökéletes társra lelt, és aki szivárványként aranyozta be borongós napjait a nehéz időkben. A szerelem keserves játszmát űzött vele, elragadta minden hitét, majd hurrikánként söpörte el jóságát, mindezt szemernyi becsület nélkül.
    A zongora kísértetiesen mély és erős hangtónussal halkult el, a billentyűket gyötrő férfi felállt, hogy kinyújtóztathassa elgémberedett végtagjait, nyakropogtatás, kis vállrángatás, karkinyújtás és már újra a régi formájában tündökölt. A piros színű bőrkanapé előtt szobrozó dohányzóasztalhoz lépett, s felkapta blázos dobozát, majd szinte oda se nézve vett a szájába egy cigarettacsikket, mihelyst meggyújtotta azt. Az ablakhoz sétálva támaszkodott a falhoz, felpillantva a magasan ragyogó holdra. Enyhén sebes ujjaival kivette szájából a csikket, a füstöt az ablak felé fújta, hidegen hagyva azt a tényt, hogy az nincs nyitva, s így nem kívánt aromát ér el ezzel a lakásban. Ajkain egy félmosoly csücsült, ahogy a kinti tájakat figyelte, a dermesztő csendben még a tücsökciripelést is hallani lehetett, a sötétség alattomos kísértetként kúszott be minden háztulajdonos birtokára, a környékre fátyolos köd borult, a hold pedig kivételesen ijesztő hatással koronázta az éjféli fagyos hangulatot. Azt gondolta, csupán egy tál popcorn hiányozna most már, s kezdődhetne a rémsikolyokkal teli horrorfilm nézése. Mert az élet egy előre megírt kicseszett regény történéseinek sorozata, a sorsoddal nem harcolhatsz, megpróbálhatsz kerülő utakon kitérni előle, de a sztori végére, a neked szánt végzet úgyis beteljesedik, te pedig nem tehetsz mást, minthogy beletörődsz. Azonban mi van, ha Donghae nem akart ebbe beletörődni? Ha dacosan harcolva a léttel vissza akarta kapni egyetlen kincsét, melyet elragadtak tőle? S mi van, ha a férfi saját hiedelmével szemben arra született, hogy megtegye, amit tenni készül már hónapok óta?

*

    Egy hét. Tökéletesen elég tág időintervallum ahhoz, hogy az ember megtervezze életének további kimenetelét. Donghae sem tette ezt másképp. A napok alatt megemberelte magát, törekedett a legjobbat kihozni saját magából, s talán cseppet morbidnak találta ötletét, azonban kellőképpen drámainak és megváltás közelinek is. Nem létezett olyan nap, melyet jobban volt vár volna ebben a szent pillanatban, mint a sokak által utált hétfő. Neki aztán teljesen mindegy volt, hogy melyik nap milyen szakában van éppen, szinte összefolytak előtte az órák, a percek, s már csak azon kapta magát, hogy új hajnal virrad rá. Nagy tervét perce pontosan arra a reggelre tervezte, amely elragadta tőle kedvesét. Október 20.
    Így hát Donghae fogta magát hétfő reggel, és útnak indult. A korai levegő csípte arcát, ezzel egy hatalmas kezdő sóhajt préselve ki a férfi torkából. Szemei üvegesen révedtek a távolba, lelkében tomboló vihar elcsitult, és nem maradt már hátra semmi, mint a megnyugvás komfortos biztonságot nyújtó érzete. Fekete, hosszított szövetkabátja hanyagul lógott rajta, annak zsebei a férfi kezeit rejtették el a tolakodó hideg szél elől, haja pedig professzionálisan belőve hadakozott az őszi idő ellen, azért meg-megremegve a szellő nagyobb csapásainál. Lassú léptekkel indult meg az utca végében lévő kopár temető felé, ujjai között görcsösen szorongatva a fém eszközt, mellyel életének utolsó fázisát igyekezte beteljesíteni.
    S bár tempóját amennyire csak tudta, lelassította, ennek ellenére pár pislogás leforgása alatt elért a kitűzött céljához – legalábbis ő így érezte. Tudta, mit keres, ekképpen nem is vesztegette annyira idejét, amelyből most minden perc aranyat ért számára.
    Megállt egy márványozott, szépen gondozott sírkő előtt, és egy pillanatra elmerengett. Mi lett volna, ha képes lettem volna harcolni érted? Ha azon a napon nem kések el, s megakadályozom, hogy a tragédia megtörténjen? Átkozott világ, átkozott hely… átkozott család. Csak nyomorba dönti az ember hiú lelkét ebben az elcseszett életre-halálra szóló harcban, melyet csak úgy hívunk: lét.

– S így válik apából ellenség, fiúból pedig kitaszított áruló – suttogta maga elé elfúló hangon a férfi, amint kedvese sírkövére tekintett. Már nem kapta el a sírás, könnyei már nem marták szemeit, elég idő eltelt ahhoz, hogy túl tudja tenni magát az eseten. Vagy legalábbis… megpróbálja.

Lee Hyuk Jae
1986. április 04. – 2014. október 20.

Emléked szívünkben tovább él,
hiányod lelkünkben sosem apad,
életünk voltál és életünk leszel,
míg ragyog a nap.

    Donghae meglehetősen tehetős és rossz családból származott. Édesapja a koreai maffia vezetői szerepében tetszelgett, s mint sok más szülő, ő is próbálta kedve szerint irányítani fia életét. Nagy jövőt tervezett egyetlen gyermeke számára, neves egyetemen tanulás, diplomaosztó utáni beházasodás az egyik gazdag koreai család lányához. Mert ő ezt akarta. Mert hallani sem akart róla, hogy a fia esetleg a másik nemet részesíti előnyben, s cserben hagyva apját megtagadja annak minden kérését, és mást választ párjául, mint azt kicsi korától kezdve előre eltervezték.
    Füstbe ment terv, dühös apa, elszabadult indulatok. E három alkotta triumvirátus okozta Donghae ártatlan kedvesének vesztét, aki igazán nem tehetett arról, hogy olyasvalakibe szeretett bele, akit szinte engedelmes kutyaként kezelve eladtak, odavetették őt egy lánynak, akárcsak koldusnak a szelet kenyeret.
    A férfi letérdelt a sír előtt, nagy levegőt véve hunyta le szemeit, miközben elővette zsebéből összecsukható bicskáját, majd felpattintva azt pillantott még egyszer, utoljára, a kövön található névre, mely az életét jelentette.

– Hiányzol, Eunhyuk! – lehelte erőtlenül, s ekkor egy sós könnycsepp gördült ki szeméből, folyt le arcán egészen álláig. Talán hálálom híre majd körbejárja a koreai hálót, keserves e-mailként elregélve halálom körülményeit a régen fontosnak vélt barátaimnak.
    A férfi e szavakkal búcsúzott saját magától, majd a pengét bőréhez emelte, s könnyed mozdulattal vágta el a csuklójában futó főért, meredten bámulva maga elé, ezt követően megismételte másik kezénél is a mozdulatsort. A zsebkés hangos csörömpöléssel esett a márványkőre, melyet immár beterített a férfi patakokban ömlő vére. Elmosolyodott, ó de még milyen örömteli mosoly volt az. Szívből jövő.
– Nemsokára találkozunk, kedvesem – hanyatlott a sírkőre lehunyt szemekkel, kéjelegve várva a halált, mely lényét körbetáncolva időzött el, a megfelelő pillanatot keresve, mikor magához tudja ragadni a férfi megviselt lelkét.

    Az ijesztő dallam pedig nem állt meg, tovább zengte búskomor akkordjait, elregélve a két ifjú szomorú sorsát, szerelmét és halálát.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés